Úgy tűnik, a szíved nagyon is meghatározó a pályafutásodat illetően...

Mire gondolsz pontosan?

Harmincöt esztendősen ismét felvállalni a válogatottságot, a pluszterheket... Ehhez hatalmas szív és igazi elhivatottság kell.

A vízilabdázás nekem az életet jelenti. A mi viszonyunk eleve elrendelés. Azt gondolom, semmi mást nem tudok jobban, mint vízilabdázni, éppen ezért kötelességem minél tovább és minél jobban űzni ezt a sportágat. Tőlem már húsz évesen azt kérdezték az újságírók, hogy mit csinálok majd, ha abbahagyom a vízilabdázást. Nekem ez nem öt-tíz éves periódus az életemben. Nekem ez maga az élet.

Eddigi pályafutásod során mindent elértél. Két olimpiát nyertél, voltál világ- és Európa-bajnok is. Miben tudsz még ennél is jobb lenni?

A tökéletességet keresem a medencében. Már gyerekkoromban belém nevelték az edzőim, hogy minden edzésnek értéke van. Éppen ezért minden egyes tréningen a legjobbat kell kihoznom magamból.

És harmincöt esztendősen, szívproblémákkal a hátad mögött képes vagy erre?

Még inkább, mint 20-25 éves koromban. Most sokkal nagyobb akarás, elszántság van bennem. Persze az is igaz, hogy most semmi sem olyan természetes, mint azokban az időkben volt.

Ezt hogy érted?

Akkoriban nem értettem, hogy az idősebb játékosok miért edzenek olyan sokat. Ma már tudom, hogy ami huszonöt évesen magától értetődő volt és a korodból fakadóan, a biológiának köszönhetően magától működött, ahhoz most nekem extra teljesítményt kell nyújtanom.

Megéri?

Azt hiszem, igen. Nagyon élvezem.

Gondolom ennek a mentalitásnak a hatására is adta át neked Kásás Tamás a csapatkapitányi posztot a melbourne-i világbajnokság előtt. Mennyiben más most csapatkapitánynak lenni, mint mondjuk az athéni olimpia előtt volt?

Más, és azt hiszem, némileg hibásan közelítettem meg ezt a szerepkört. Azt hittem, képes leszek ugyanonnan folytatni, ahol annak idején abbahagytam.

Ezt kifejtenéd?

Athén előtt jól működtem csapatkapitányként. A válogatott egyben volt, sikereket értünk el úgy, hogy nekem is jól ment a játék. Most, Melbourne-ben nem tudtam azt kihozni magamból, amit szerettem volna, és a csapat sem nyert. Vagyis valami hibázott.

Valójában mit csinál egy csapatkapitány? Az edzések után átbeszéli a taktikát, lelket önt a társakba?

Pontosan. Állandóan figyelni kell a társakra, ki kell beszélni a problémákat, segíteni kell a csapatot, és ez rengeteg energiát követel.

Fáraszt?

Nem, a csapatkapitányság egyáltalán nem fárasztott. Inkább a felkészülés és a világbajnokság jelentett mentálisan nagy kihívást.

A csapat gerince már régóta adott. A fiatalokkal hogy találtad meg a hangot?

Azt hiszem, egész jól. Jó a közösség, de úgy érzem, szigorúnak is kell lenni. Az, hogy valaki tehetséges játékos, semmire sem garancia. Olyan csapattá kell összeforrni, amelyben hierarchia, alázat van. Ugyanakkor mindenkinek tudnia kell: azért van azon a poszton, mert ő a legjobb. Mindenre nagy figyelmet kell fordítani. A kívülálló nem is gondolná, hogy milyen apróságokon múlnak győzelmek vagy vereségek.

A melbourne-i ezüst dühít?

Egyáltalán nem. Azt hiszem, ez az ezüstérem egy kicsit túl lett dramatizálva. Egyáltalán nincs miért szégyenkeznünk, hiszen a spanyol, a horvát, a szerb csapat hasonló játékerővel bír, mint a mi válogatottunk. Nézd meg a szerbeket. Csak negyedikek lettek. Ki gondolta volna, hogy még a dobogóra sem férnek fel?

Gondoltam, így Peking közeledtével mégiscsak felpaprikázott ez a második hely.

Nem szabad ilyen hibába esni, mert az ember hamar kipukkad. Különben is, az olimpia mindig ott motoszkál a fejünkben. Nem hasonlítható egy világbajnoksághoz.

A párod, Epres Panni miként fogadta, hogy ismét "csatasorba" álltál?

Nagyon félt a szívem miatt, de tudja, hogy akkor fájna csak igazán a szívem, ha nem csinálhatnám.

Az elmúlt évek során szakértője lett a vízilabdának Panni? Érti, ami a medencében történik?

Hogy értené?! Hiszen én sem értem. Annyi szabályváltozás volt az elmúlt évek során, hogy a medencéből is nehéz követni, nemhogy a lelátóról. Egyébként épp annyit foglalkozik a vízilabdával, amennyit kell. Ott van a meccseimen, szidja a bírókat vagy az ellenfelet, ha éppen bántanak, és tökéletes hátteret, az otthon melegét adja, amikor hazatérek a mindennapos harcokból.

Ez úgy hangzott, mintha egy görög hadvezér mondta volna.

Most láttuk a 300 című filmet. Úgy tűnik, mély nyomokat hagyott bennem.

Otthonülő típus vagy?

Egyre inkább. És mostanság, hogy a kisfiam születését várjuk, kifejezetten élvezem az otthonlét minden pillanatát.

Banális kérdés, de vízilabdázó lesz a fiad?

Sok választása nem lesz. Na jó, erőltetni nem fogom, de mindenképpen szeretném, ha legalább megtapasztalná, miről is szól ez a sportág.

Olaszországban van egy kislányod, Genevre. Ő mostanában milyen gyakran látja az édesapját?

Az idei évünk minden eddiginél nehezebb lesz. Általában a húsvéti, nyári és téli szüneteket tölti nálam, most azonban a világbajnokság miatt a tavaszi találkozásunk elmaradt. Viszont könnyebbség, hogy Genevre már nyolcéves, így egyedül is el tud jönni hozzám, nem kell kimennem érte Olaszországba. Azt hiszem, az első "magánút" igazán nagy kaland lesz a számára.

Ő szereti a vízilabdát?

Persze, érdekli, de azt nem állítom, hogy vízilabdás lesz belőle. Újabban tornaedzésekre jár, korábban úszott, de azt hiszem, ahhoz egy kicsit lusta volt.

Egy gyerek számára némileg kegyetlennek tűnhet a versenyszerű úszás.

Nem hinném, hogy kegyetlen sport, csak elkötelezettséget és hatalmas akaratot kíván. Vannak sportágak, amelyekre születni kell. Ilyen a vízilabda is. Azt nem állítom, hogy én született vízilabdázó vagyok. Sosem tartottam magam zseniális képességű játékosnak, viszont a kitartásommal és a szorgalmammal a legjobbak közé tudtam kerülni.

- lá -

Exit magazin