1981 fájdalmasan nevezetes esztendő: a moszkvai játékokat követő patália miatt úgy át kellett alakítani a válogatottat, hogy a Világkupán történeti mélypontot jelentő hatodik helyen kötött ki az együttes, később pedig, a spliti Európa-bajnokságra a magyar vízilabda történetében első ízben érkezett meg úgy a csapat, hogy egyértelműen nem tartozott az esélyesek közé (pláne, hogy Faragó Tamás lemondta a válogatottságot). Nem is nyert - mi több, örülni illett a bronzéremnek. Az első két helyen az NSZK és Szovjetúnió legjobbjai végeztek. Ekkor még senki nem sejtette, hogy egy pech-sorozat vette kezdetét és 20 évet kell várni a következő Eb-aranyig.

A magyar csapat összeállítása:
Bors László, Cservenyák Tibor, Fehér András, Gerendás György, Heltai György, Horkai György, Kenéz György, Kiss István, Schmiedt Gábor, Somossy Miklós, Sudár Attila, Varga János

Az 1983-as Világkupán mindeddig egyedülálló módon győzelem nélkül zárt a csapat (hét meccsen négy döntetlen és három vereség - hetedik hely), Mayer úgy döntött, ő ehhez nem adja tovább a nevét, a kispadra pedig a Vasassal sikert sikerre halmozó Rusorán Péter ült le.
A zseniális tréner majdnem csodát tett, hiszen a római Európa-bajnokságon csapatával legázolta a házigazda olaszokat (9-3!!!), úgy, hogy már az első negyedben 2-7 volt a kiállítási arány… Sajnos, a minden idők legjobb szovjet válogatottjának tartott ősmasszívummal ezúttal sem bírtunk: az előny-hátrány párharcban az utolsó percekben mi tévesztettünk először lépést, s 10-10 után már csak ők lőttek gólt (10-12). Csapatunknak az ezüst jutott.
A magyar csapat összeállítása:
Bors, Budavári Imre, Csapó Gábor, Cservenyák Tibor, Gerendás György, Horkai György, Kenéz György, Kiss István, Kuncz László, Schmiedt Gábor, Sudár Attila, Tóth Sándor, Varga János

1985-ben Szófiában csapatunk ismét az ötödik helyen zárt. Ez az ötödik helyezést már jókora csalódásként értékelte a hazai közvélemény, pedig akkor még nem is sejthettük, hogy nem egyszeri kisiklásról van szó csupán, hiszen a szűk esztendők korántsem értek véget. A csapat küszködött, és az erejéből ennél többre nem futotta.

1987-ben Strasburgban „megvédtük” nem éppen előkelő ötödik helyünket. Az eredmény azért nem került tragikus megvilágításba, mert az úszók, Darnyi és Szabó révén igencsak kitettek magukért, bár azt azért már érezni lehetett, hogy a világ élvonala igen messze került tőlünk, és nem kevés időbe telik, amíg behozzuk a lemaradást. Miután a világbajnokságon csupán a kilencedik helyet sikerül elérni a mieinknek, még az a remény is felcsillan, hogy talán megindulhat a szekér.

Válogatottunk 1989-ben a bonni Eb-n érte el eddigi egyik legrosszabb helyezését (9.hely) és bátran mondhatjuk, ez volt a mély pont. Jóllehet ebben az évben Kásás Zoltán vezetésével egy új szellemű társulat harmadik helyet szerez a Világkupán, de az Eb-re már elfogy az erő, és minden idők legszerényebb teljesítményével egy lelkileg teljesen szétesett csapat a kilencedik helyre fut be úgy, hogy elképesztő vereségeket szenved a későbbi győztes németek ellen. Két gól előnnyel fordulnak az utolsó negyedre, amit növelnek is, ám három góllal veszítenek. A csehszlovákok is Bonnban fricskáznak meg minket, történelmi vereséget mérnek ránk. Ennél csak jobb jöhet.

1991-ben Athénban a csapat már jobban muzsikált, igaz ez „csak” az ötödik helyhez volt elég. Ez az ötödik helyezés önmagában nem mondható rossznak, de ha azt vesszük figyelembe, hogy az év elején Benedekék a harmadikok lettek a perthi vb-n, akkor csalódás ez az eredmény. A csapat azonban biztatóan alakult, noha az olimpián megintcsak nem sikerült érmes helyezést elérni.

1993. Sheffield. Fordult a kocka. A csapat újra dobogón állhatott. Az olasz hegemóniát azonban nem sikerült megtörnie a mieinknek, de már ennek is örülni kellett, mert biztató volt a csapat játéka, erőben is bírták a terhelést. Horkai György olimpiai bajnokunk ekkor már a kapitány, és úgy látszott, hogy vele fogja a csapat megtenni az áttörést, a nagy elődök nyomába együtt érnek.

Forrás:

www.kataca.hu

www.vizipolo.hu