Igaz, a háttérben ekkor már készülődött valami: az utánpótlás irányítását 1989-ben átvevő - és az ifiválogatottal Eb-aranyat nyerő - Kemény Ferenc mérnöki végzettségéhez méltó alapossággal tervezte és szervezte meg azt a rendszert, amely ettől kezdve meggátolta, hogy akár egyetlen tehetség is elvesszék. Így az Olaszországból hazatérő fiatal edzőgeneráció - amely magával hozta a korszerű edzésmódszereket és taktikai felkészültsége is világszínvonalú volt - tudott miből építkezni. Horkai György már ‘93-ban Vk- és Eb-döntőig vezérelte a válogatottat, ami mutatta, ismét számolni kell velünk. Egy ifjú mester, Kovács István - az itthoni trénerek közül szintén az új vonalat követő Görgényi István tanítványa - az Újpest együttesével először a frissiben kiírt LEN-kupában nyert, majd ‘94-ben elhódította a BEK-et és a Szuperkupát (utóbbi meccsel robbant be ismét a köztudatba a vízilabda: szombat este, főműsoridőben milliók látták, amint egy egészen elképesztő meccsen Vincze Balázs a hirtelen halálban megszerzi a mindent eldöntő gólt Pescarában), egy évvel később pedig Somossy József a Vasassal jutott KEK-győzelemig (amúgy a magyar póló erejét jelezte, hogy 1995-ben és 1996-ban mindhárom európai kupa fináléjában szerepelt honi együttes). Sajnos, a válogatott a ‘94-es római vb-n nagyot botlott, miután egy rémálomnak is rossz harmadik negyeddel elveszítette azt a meccset, amelyet elvben képtelenség lett volna: az első negyedben már 6-1-re vezettünk az oroszok ellen, a félidőben is 9-6-ra, míg a harmadikban hatszor játszhattunk emberelőnyben, kétszer lőhettünk négyméterest, s volt még egy vegytiszta, egy az egyes megúszásunk is. No most ez a hét perc ment el 0-4-gyel, s aztán hiába kerestük az utolsó szalmaszálat, a négy közé jutást jelentő döntetlent sem sikerült elérni. Az itteni ötödik helyet már a '95-ös bécsi Eb-n feledtetni lehetett volna, elvégre egészen a fináléig álomjátékot nyújtott az együttes, ott azonban újfent rátört a mieinkre az olaszfóbia, így megint be kellett érni az ezüstéremmel. Még jó, hogy három héttel később, Atlantában végre sikerült feledtetni a keserveket, és a Világkupán 16 esztendő után megint a dobogó tetejére állhatott együttesünk, miután egy fantasztikus fordulatokat hozó összecsapáson (1-4, 9-6, 9-9, 11-10) Gyöngyösi András góljával valahára legyőzte Ratko Rudic taljánjait.