12. rész: A birodalom visszavág
Igaz, a háttérben ekkor már készülődött valami: az utánpótlás irányítását 1989-ben átvevő - és az ifiválogatottal Eb-aranyat nyerő - Kemény Ferenc mérnöki végzettségéhez méltó alapossággal tervezte és szervezte meg azt a rendszert, amely ettől kezdve meggátolta, hogy akár egyetlen tehetség is elvesszék. Így az Olaszországból hazatérő fiatal edzőgeneráció - amely magával hozta a korszerű edzésmódszereket és taktikai felkészültsége is világszínvonalú volt - tudott miből építkezni. Horkai György már ‘93-ban Vk- és Eb-döntőig vezérelte a válogatottat, ami mutatta, ismét számolni kell velünk. Egy ifjú mester, Kovács István - az itthoni trénerek közül szintén az új vonalat követő Görgényi István tanítványa - az Újpest együttesével először a frissiben kiírt LEN-kupában nyert, majd ‘94-ben elhódította a BEK-et és a Szuperkupát (utóbbi meccsel robbant be ismét a köztudatba a vízilabda: szombat este, főműsoridőben milliók látták, amint egy egészen elképesztő meccsen Vincze Balázs a hirtelen halálban megszerzi a mindent eldöntő gólt Pescarában), egy évvel később pedig Somossy József a Vasassal jutott KEK-győzelemig (amúgy a magyar póló erejét jelezte, hogy 1995-ben és 1996-ban mindhárom európai kupa fináléjában szerepelt honi együttes). Sajnos, a válogatott a ‘94-es római vb-n nagyot botlott, miután egy rémálomnak is rossz harmadik negyeddel elveszítette azt a meccset, amelyet elvben képtelenség lett volna: az első negyedben már 6-1-re vezettünk az oroszok ellen, a félidőben is 9-6-ra, míg a harmadikban hatszor játszhattunk emberelőnyben, kétszer lőhettünk négyméterest, s volt még egy vegytiszta, egy az egyes megúszásunk is. No most ez a hét perc ment el 0-4-gyel, s aztán hiába kerestük az utolsó szalmaszálat, a négy közé jutást jelentő döntetlent sem sikerült elérni. Az itteni ötödik helyet már a '95-ös bécsi Eb-n feledtetni lehetett volna, elvégre egészen a fináléig álomjátékot nyújtott az együttes, ott azonban újfent rátört a mieinkre az olaszfóbia, így megint be kellett érni az ezüstéremmel. Még jó, hogy három héttel később, Atlantában végre sikerült feledtetni a keserveket, és a Világkupán 16 esztendő után megint a dobogó tetejére állhatott együttesünk, miután egy fantasztikus fordulatokat hozó összecsapáson (1-4, 9-6, 9-9, 11-10) Gyöngyösi András góljával valahára legyőzte Ratko Rudic taljánjait.
Igaz, ez a gárda még nem járt annyival vetélytársai előtt, mint a juniorkorosztályban taroló Kemény-együttes, amely az ifi és junior Eb-arany után '95-ben a világbajnoki címet is elhódította úgy, hogy legszorosabb mérkőzésén négy góllal győzött. Miután két év alatt 66 meccséből 65-öt megnyert (egy comói tornán becsúszott egy döntetlen), joggal érdemelte ki a Dream Team nevet.
Sajnos, a felnőttcsapatot nem lehetett hasonló szuperlatívuszokkal illetni. Az atlantai olimpián a halálcsoportot száz százalékos eredménnyel tudta le a csapat, csakhogy a Horkai-érában hovatovább megszokott, egygólos különbséggel ismét elbukta legfontosabb találkozóját (az olimpia elődöntőjében 5-3 után veszített a spanyolok ellen 7-6-ra, végül az olaszok ellen a hosszabbításban a bronzról is lemaradt), azaz az ötkarikás játékokon immáron huszadik éve csupán álmodhattunk az aranyéremről. Ritkán lehet ennyi férfiembert zokogni látni, mint azon az elátkozott júliusi napon, az atlantai öltözőben - mindazonáltal ez a négy év is igazi győzelem nélkül ment el, azaz a kapitánynak is mennie kellett.
|