A zseniális tréner majdnem csodát tett, hiszen a római Európa-bajnokságon csapatával legázolta a házigazda olaszokat (9-3!!!), úgy, hogy már az első negyedben 2-7 volt a kiállítási arány… Sajnos, a minden idők legjobb szovjet válogatottjának tartott ősmasszívummal ezúttal sem bírtunk: az előny-hátrány párharcban az utolsó percekben mi tévesztettünk először lépést, s 10-10 után már csak ők lőttek gólt (10-12).

Kevesen gondolták, hogy hosszú éveken át ez az ezüst lesz az utolsó érem, amelyet magyar férfipólós nyakába akasztanak egy világversenyen.

Az erózió a szégyenteljes 1984-es MOB-döntés miatt kezdte ki a magyar vízilabdázást: jóllehet a visszatért Faragót is soraiban tudó válogatott simán verte a Los Angelesben később győző jugoszlávokat, a játékokon nem csillogtathatta meg tudását. Kárpótlásul Rusorán kiharcolta, hogy legjobbjaink külföldre szerződhessenek: az exodus pedig megtette hatását. A Vasas még nyert egy BEK-et (a kinti iksz után 10-5 a budapesti visszavágón őfelsége, a Dinamo Moszkva ellen!), majd egy KEK-et (hőstett volt Ploiestiben megőrizni a budapesti előnyt a Dinamo Bukaresttel szemben), ám aztán kifogytunk a csodákból. Nem maradt, aki átadhatta volna kivételes tudását akár a vízben, akár a parton, s ez olyan sosem látott "iszonyatokhoz” vezetett, mint a sportág történetének két, borzalmas mélypontja. A madridi világbajnokságon (1986), majd a bonni Európa-bajnokságon (1989) egyaránt a kilencedik helyen zárt csapatunk, de a kettő közötti ötödik helyeket (1987-es Eb, 1988-as olimpia) sem tettük ki az ablakba. S mint kiderült, a ‘91-es perthi vb-bronz is fellángolás volt csupán, hiszen Barcelonában olimpiatörténeti mélypontra süllyedt a magyar póló: sosem látott mélységben, a hatodik helyen zárt morálisan teljesen széthullott válogatottunk.