Kezük alatt aztán arannyá vált minden: bátran mélyvízbe dobtak egy húszéves újoncot, aki tulajdonképpen csak annyit csinált, hogy eldöntötte az első ízben kiírt világbajnokságot (1973-ban). Csapó Gábornak hívták, ebbéli minőségében pedig dobott három gólt a jugoszlávoknak. Egy 5-4-es meccsen. Belgrádban.

Mellesleg ha ekkor egyik este bekukkantottunk volna Gyarmatiék szobájába, a következő kép tárult volna a szemünk elé: a magyaron kívül hét kapitány üldögélt az ágyon és a padlón. Sárkány Miklós (NSZK), Sárosi László (Görögország), Zólyomi Endre (Spanyolország), Winkler Gábor (Izrael), Ács Jenő (Kanada), Markovits Kálmán (Mexikó), Laky Károly (Kuba). Alighanem ebből is látszik, ki tanította vízilabdázni ekkortájt a világot. Zólyomi egyébként az olaszok felzárkóztatása (1948, 1960) után került a spanyolokhoz, de említhetnénk még Lemhényi Dezsőt, aki a francia póló alapjait rakta le, vagy Csuvik Oszkárt, aki az ausztráloknak segédkezett. Ahol nem volt edzőnk - például a szovjeteknél -, ott bemutató foglalkozásokat kellett tartaniuk legjobbjainknak. Nem volt apelláta. Az előző évtizedek alatt így sikerült kinevelni az ellenlábasokat.

Mindazonáltal a ‘74-es bécsi Eb-n senki sem érhetett a nyomába a magyaroknak: fiaink még azt is elviselték, hogy megint sikerült egy cserés malőrrel a nyakunkra hozni a szovjeteket, elvégre Kárpáti megdumálta Gyarmatit, hogy tegye vissza az újonnan felfedezett balkezest, Horkai Györgyöt, közben a bíró elindította a meccset, Horkai meg minden egyensúlyozási kísérlete ellenére beszédült a vízbe, amiért négyest lőhetett az ellenfél. Mindazonáltal hiába zárkózott fel 6-3-ről 6-5-re, túl jól játszottunk ahhoz, hogy ilyesmin megfordulhasson a meccs: nyertünk itt is (7-5), az Eb-n is (három pont előnnyel), ami már csak azért is fegyverténynek számított, mert a LEN kiselejtezte a gyengébbeket, s Bécsben a legjobb nyolcat vonultatta fel, mely együtteseknek teljes körmérkőzést kellett vívniuk (a LEN másik újítása is pazarul sült el: a Kupagyőztesek Európa-kupáját első ízben a Ferencváros nyerte meg).

1975-ben, Caliban, a világbajnokságon a szovjetek visszaelőztek, ennek ellenére valahogy nem aggódott senki. Erőnket különben is megmutattuk, hiszen az akkoriban remek brancsnak számító románok ellen megcsináltuk azt a nem mindennapi bravúrt, hogy a harmadik negyedtől kezdve emberhátrányban játszottunk Görgényi István csere nélküli kiállítása miatt, és mégis nyertünk 8-7-re. Ám a hőstett a szovjetektől elszenvedett vereség miatt csak ezüstöt ért.

Montrealban, a ‘76-os olimpián viszont nem késett tovább régi dicsőségünk az éji homályban: gond nélkül kihasználtuk, hogy a szovjetek nem jutottak a hatos döntőbe. A legrázósabb meccsünket az olaszok ellen 6-5-re hoztuk úgy, hogy akadt egy játékosunk, aki szinte minden szögből gólt lőtt: ő volt a világ legjobb pólósa, a fénykorát élő Faragó Tamás. Négyszer mattolta a taljánokat - ebből háromszor a negyedik negyedben. Különösen az utolsó gól volt emlékezetes: 78 másodperccel a befejezés előtt, tíz méterről, valami egészen elképesztő erővel vágta a pipába a labdát úgy, hogy nem akadt semleges szakember, aki a lövés sebességét és pontosságát látván Alberani kapust hibáztatta volna…

Elsősorban Molnár Endre káprázatos védéseink köszönhetően az Eb-címvédés is sikerült rá egy évre Jonköppingben, jóllehet ekkor már nem igazán kértek belőlünk. A jugók elleni meccsen például mindent elkövettek a bírók - immáron ketten fújtak -, hogy kikapjunk: a belga Fuchs megcselekedte, hogy zsinórban hat emberelőnyt ítélt a plávik javára, de ezen a csapaton ő sem tudott kifogni. Menetből védte meg Eb-elsőségét együttesünk, s hogy 1977 kifogástalanul végződjék, arról a Fradi gondoskodott: a Magyar Kupa után megint elhódította a KEK-trófeát, sőt, a magyarok közül megint csak elsőként a Szuperkupát is hazahozta a BEK-győztes Canottieri Napoli legyőzését követően.

A magyar póló izmosságát jól illusztrálta, hogy válogatott- és klubszinten egyaránt mi uraltuk a világot: 1978-ban ugyan sikerült elszórakozni a nyugat-berlini világbajnoki címet - veretlenül lettünk másodikak -, ám az OSC újfent révbe ért a BEK-ben, és hozta a Szuperkupát is. 1979-ben pedig már-már nyomasztóvá vált a hegemónia: a válogatott besöpörte az első ízben kiírt Világkupát - három pólós, Molnár Endre, Csapó Gábor és Szívós István, plusz a kapitány, Gyarmati Dezső mondhatta el magáról, hogy a történelem során első ízben megcsinálta a Grand Slamet: azaz megvolt az olimpiai, a vb-, az Eb- és a Vk-arany -, a Szuperkupa döntőjét pedig két magyar együttes vívhatta. Úgy ám, hiszen a BEK-et a Vasas, a KEK-et pedig a Fradi nyerte meg - a szupermeccsen amúgy a zöldeknek jött ki jobban a lépés.

Fényárban úszott minden, a ragyogás olyannyira elvakította a szemeket, hogy nemigen vették észre a különféle ballépéseket. Hiszen ha ennyire megy, még a legfertelmesebb bűn is bocsánatossá szelídül. Az árat már Moszkvában megfizettük: noha az 1980-as olimpián még a Gyarmati-legénység számított a favoritnak, a széthullófélben lévő csapat voltaképpen törvényszerű vereséget szenvedett. Habár sokan állítják, még így, erkölcsileg lényegében lenullázódva is jobbak voltunk mindenkinél, csak éppenséggel kimaradt egy négyes az oroszok elleni megameccsen, továbbá senkinél nem volt egy szeleptű, hogy a durranásig fújt, számunka szinte megfoghatatlan Mikasa labdákból engedjünk annyit, hogy a mi kezünkbe simuljon, ne a kőkemény gömbökkel gyakorló, s az első helyet végül megszerző oroszokéba…