Az új őrület jegyében eltörölték a kiállításokat, és a súlyosabbnak vélt szabálytalanságokért büntetőpontokat osztogattak, s minden harmadik után négyméterest lőhetett az ellenfél. Néha megesett, hogy egy támadás során háromszor rántották vissza az előretörő játékost, így az a végén négyest lőhetett, de az sem volt ritka, hogy egy összekapaszkodást követően mindkét csapat kapott egy-egy pontot, s mivel mindkettőnek volt már kettő-kettő, előbb az egyik, majd rögtön a másik állhatott oda a négyeshez a medence túlsó végiben. Ez egyfelől olyan hőstettekhez "vezetett", mint Steinmetz János bravúrja az amerikaiak ellen (három büntetőt is megfogott), másfelől a lidércnyomások netovábbját eredményezte a szovjet-jugoszláv döntőn, amelyet a plávik a hosszabbításban nyertek meg 13:11-re úgy, hogy ők legalább dobtak két akciógólt - a maradék 22-t négyesből lőtték a felek… (Mi többek között a jugók elleni elődöntő során parlagon hagyott két büntetőnek is köszönhettük, hogy a végén csupán harmadik lett a csapat.) Amúgy az úszódöntőket követően megrendezett finálét 15 ezren kezdték nézni Mexikóvárosban, ám mire a jugók történetük során első ízben megnyerték az aranyat, a pólóhorror végkifejletére már csupán ötszázan maradtak.

Mielőtt sírba zuhant volna a sportág, az illetékesek kivételesen jót húztak: eltörölték a büntetőpontosdit, s lefektették a modernkori vízilabdázás alapjait. Bevezették a támadóidőt (akkor 45 másodperc), maximálták a kiállítás időtartamát (1 perc), immáron volt kipontozódás (3 kiállítást követően), s gól után is lehetett cserélni.

Ebben a szisztémában már jobban ment - ám nem annyira jól, hogy a hetvenes évek elején csúcsra érő szovjeteket megelőzzük.

Holott az olimpiai ciklus mindkét nagy viadalán nüanszokon múlott a végső siker. Az 1970-es barcelonai Eb-n hovatovább álomjátékot mutatott be csapatunk, olykor még a spanyol zsűritagok is tapsoltak egy-egy pazar gólunkat követően - csakhogy az utolsó napon nem sikerült legyűrni a szovjeteket: ekkor egy döntetlen is elég lett volna, ám a fantasztikusan összeszokott orosz gépezet túl eredményesen darált, s a hatból hat értékesített emberelőny meghozta a gyümölcsét (5-6).

Két évvel később, a ‘72-es müncheni olimpián viszont nekik volt elég a döntetlen - s azt el is érték. Holott válogatottunk a barcelonai Eb utolsó meccsét követően egyszer sem kapott ki, a soron következő két esztendő során valamennyi tornán az élen végzett - leszámítva az olimpiát. Mert ugyan a legnagyobb viadalt is veretlenül tudta le, a németek elleni pontvesztés azonban a végén visszaütött. Noha az oroszok elleni, mindent eldöntő összecsapáson úgy festett, nem lesz baj, elvégre már 3-1-re is vezettünk, csakhogy az ellenfél második gólját követően lejátszódott egy azóta is sokat idézett jelenetsor: a Rajki Béla által a meccsek levezénylésével megbízott Gyarmati Dezső a kispadhoz érve hiába kereste maga mellett Szívós Istvánt - a kulcsembernek számító centert a segéd, Kárpáti György már beküldte. Kár volt: Szívós begyűjtötte harmadik hibáját (Gyarmati épp emiatt "jegelte”), így az utolsó másfél negyedben már hiába gürcöltünk. Az, hogy Cservenyák 3-3-nál megfogta Akimov négyméteresét, a feledés homályába vész, hiszen gólt nem sikerült lőni, az oroszok győztek, s új fejezettel gazdagították a pólóhistóriát, midőn bevágták a vízbe kapitányukat - Blumental mester volt az első edző, akit egy döntő végén megfürösztöttek a játékosai.

Mi sajnos nem fürödtünk a boldogságban - gyógyírt csupán az jelentett (és nem is akármilyet), hogy az év végén rendezett BEK-döntőt a magyar klubok közül elsőként az OSC-nek sikerült megnyernie.