A csorbát mindazonáltal sikerült kiköszörülni, mégpedig nem is akárhogy. Az elkövetkező négy esztendő során mindössze egyetlenegyszer kapott ki az immáron Laky Károly vezette válogatott. 1961-ben megnyerte a mai versenyrendszerben a Világkupának megfelelő Trofeo Italia nevű tornát (amelyen az előző évi olimpia első hat helyezettje indult, s játszott körmeccset): Moszkvában diadalmaskodott az együttes, a szovjetek legyőzésének külön bukét adott, hogy a világtörténelem második űrhajósának, Tyitovnak érkeztére odasereglett a béketábor összes fejese, így a házigazdákat Leonyid Brezsnyev és Kádár János szeme láttára vertük meg Kanizsa góljaival. (Megjegyzendő, a mieinknek nagy lendületet adott egy négyes csere a második negyed előtt: merthogy a római olimpiát követően bevezették a csere intézményét, igaz, egyelőre csak a játékrészek közötti szünetre korlátozták a változtatás lehetőségét.)

1962-ben az Európa-bajnoki címet takarította be a magyar válogatott: egy ideig úgy festett, hogy Lipcsében megint a gólarány dönt majd, hiszen a jugoszlávokkal 2:2-re álltunk elég sokáig, mígnem Mayer Mihály még saját csapattársait, de legfőképp a plávik zseniális kapusát, Muskatirovicsot meglepve hatról be nem lőtte a győztes gólt. Na most Mayer már korábban is lőtt gólokat, nem is akármilyeneket, ám azokat jobbal szerezte. Ezt speciel ballal. Avagy a téli, mátrai edzőtáborozás során egy kisebb síbalesetet követően egy ideig pihentetnie kellett a jobb kezét, ezért kezdte a másikat erősíteni - ez a szó szoros értelmében aranyat, pontosabban Eb-aranyat ért.

Hogy ekkoriban tényleg nagyon ment a magyaroknak, arra a Porto Allegrében rendezett universiade is példát mutatott: minthogy mi becsületesen, tényleg egyetemistákkal utaztunk - habár az sem volt éppenséggel rossz társaság -, míg a szovjetek a nagyválogatottjukat küldték, a mérkőzés előtt a vezetők néhány célzást tettek arra, hogy itt akár ki is kaphat a csapat. Ehhez képest 14:6-tal lemostuk őket - négyszer öt perc alatt! (Merthogy 1962 után immáron nem két félidőn át pólóztak, hanem bevezették a negyedeket.)

Ezek után akár menetből is nyerhettük volna a tokiói olimpiát - ehhez képest sikerült a pólóhistória legidegőrlőbb krimijébe ágyazni győzelmünket.

A jugókkal szemben a változatosság kedvéért újfent a gólarány döntött. Habár az is csoda volt, ahogy kiharcoltuk az ikszet a plávikkal vívott meccsen. Öt perc után 3:0 - nem ide. Tíz perc után 3:3. Kárpáti Gyurika beindult... Csakhogy a harmadik részben megint Szandics következett. Az utolsó negyedben aztán Rusorán kiharcolt egy négyméterest - s minthogy ezen az olimpián még utoljára érvényben volt "a büntetőt a sértett lője” szabály, Petinek kellett odaállnia. Négy éve, Rómában kihagyta. Azon elment az arany. Most belőtte. Kétszer is. Minthogy az elsőt követően a játékvezető megismételtette a lövést - Rusorán azonban másodjára is bevágta.

Ami annyiban volt érdekes - amellett, hogy Szandics a végén kis híján eltörte a felső lécet egy nem túl jogos büntetőből -, hogy a szovjetek elleni utolsó meccsünkön Rusoránnal ismét újradobattak egy négyest. És ezúttal másodjára mellésuvasztotta a labdát. 2:2-nél nem volt mindegy, elvégre a partit 2:0-ra, 3:1-re vagy 5:2-re kellett megnyerni (arányt számoltak, nem különbséget, azaz a lőtt gólokat osztották a kapottak számával). Hanem ekkor következett az utolsó öt perc, s vele egy vízivarázslat, a végén Dömötör legendássá lett góljával: "Dömötör lőj, lőj, lőj góóóóóóóól” - ordította Szepesi György, miközben alant az újpesti balkezes beejtette a labdát, amivel 5:2-re alakult az állás. Az oroszok az utolsó percben ugyan emberelőnyhöz jutották, ám Bodnár András labdát szerzett - a csapat pedig megszerezte az aranyérmet.