Különösen a melbourne-i siker volt emlékezetes: a szovjetek elleni mérkőzésen iszonyatos feszültség uralkodott az uszodában, minthogy arra egy hónappal a magyar forradalom leverését követően került sor. Az ausztrál közönség valósággal tüntetett a magyar gárda mellett, amely esélyt sem hagyott ellenfelének (4:0). A meccs vége felé mégis kis híja elszabadult a pokol, miután egy rosszul kivitelezett hátrakönyöklést követően Zádor Ervinnek felrepedt a szemhéja, majd amikor kimászott a vízből (persze, nem a magyar kispadnál, hanem úgy, hogy végiggyalogoljon a tribün előtt), a vér valósággal beborította nedves testét - nem sok hiányzott ahhoz, hogy a látványtól felbőszült és a medence irányába induló közönség meglincselje a szovjet gárda tagjait. A meccset 55 másodperccel a duda előtt be kellett szüntetni, hogy a rendőrség kimenekíthesse az ellenfelet - ami két dolog miatt érdekes. Egy: ezt a meccset mindenki a "vérfürdő” miatt őrzi emlékezetében, holott pólós szemmel egészen más miatt számított mérföldkőnek: a játékot fantasztikusan érző irányító, Markovits Kálmán előző napi felvetése nyomán első ízben alkalmazta egy csapat a zónavédekezést. A korabeli nyelven "retesznek” hívott formula szerint az egyik védő nem a szokványos szoros emberfogást csinálta, hanem emberéről visszajőve a center előtt taposott (leginkább Kárpáti doktor), meggátolva, hogy a szovjetek óriását, Msvenieradzét megjátsszák a társak. Utóbbiak így távolról lődöztek, ami kapusfenoménunknak, Boros Ottónak nem okozott gondot. Ezen túlmenően - kettő - a többség azt hiszi, hogy ezen az összecsapáson dőlt el az aranyérem sorsa. Holott az elsőséget a jugoszlávok elleni sikerrel gyűjtöttük be a következő napon: 2:1-re nyert az összes meccsén diadalmaskodó gárda, amely minden idők leginkább megkérdőjelezhetetlen sikerét aratta. A fölényt számokkal is érzékeltethejük: 1. Magyarország 20:3-as gólarány, 2. Jugoszlávia 13:8, 3. Szovjetunió 14:14 - a többieké pedig mind negatív...

Más kérdés, hogy a forradalom leverését követő iszonyatos elkeseredettség és bizonytalanság nagyobb vámot szedett, mint a II. világháború. Szinte egy teljes generáció, a 19-22 éves, tündöklően tehetséges játékosok zöme távozott az országból. 1958-ban még az öregek és a második vonalból előremozduló fiatalok csodás elegyéből Lemhényi Dezső által összegyúrt csapat varázslatos esték sorát szerezte a drukkereknek. A margitszigeti Eb-n a csapat meccsről meccsre mennybe ment a hatezer drukkerrel egyetemben: a négyes döntőben először a jugókat (5:3), majd az olaszokat (7:0, hűha...), végül a szovjeteket tángálta el (4:2, de volt 4:0 is) - utóbbi parti hovatovább monstre tüntetésbe torkollott... A csapat egy évvel később, 1959-ben a '60-as olimpia helyszínéül szolgáló Aqua Acetosa avatóján valósággal elgázolta az olaszokat (8:3), ami után senki sem gondolta volna, hogy nekünk bármiféle gondunk lesz Rómában a címvédéssel.