6. rész: Elejtett tányér
S hogy mi volt a mieink titka? Nos, még az ősökbe, Wenkbe, Hégnerbe és a többi, a tízes években brillírozó pólósba egy cirkuszi este során hasított bele a felismerés: a labdát úgy is lehetne dobálni, ahogy az artisták a kalapjukat, meg a tányért. Lazán, hajlított könyökkel, csuklóból. Mai fejjel tán mulatságos, ám akkoriban a pólósok nyújtott karral dobták a labdát, ráadásul a vízre. A mieink a levegőben járatták, kézről kézre - s ezzel olyan előnyre tettek szert, amelyet nem igazán lehetett behozni. Amikor Doetinchemben 1939. augusztus 1-én kikaptak, egy mértékadó szakember csak annyit mondott: "Az artista elejtette a tányért.”
Ezt a csapatot, soraiban a legendás kapussal, Bródy Györggyel (75 meccsen védett, s - hihetetlen! - egyszer sem kaptunk ki, amikor ő állt a háló előtt), aztán a Homonnai- és Keserű-fivérekkel, Németh Jamesszel és a fél lábbal is hihetetlenül gyorsan úszó Halassy Olivérrel elvileg senki sem tudta megállítani. Végül mégis sikerült.
A II. világháborúnak.
A sport azonban hál' Istennek igen hamar regenerálódott, így a vízisportok is: szerencsére a póló nem szenvedett olyan vérveszteségeket, mint az első világégés során, így két évvel az emberiség legsötétettebb és legszörnyebb korszaka után már Európa-bajnokságra utazhattunk Monte-Carlóba.
Sajnos, 1947-re nem sikerült egységes, jó gárdát kiállítani, így az Eb-k történetében először lecsúsztunk a dobogóról (bár ha nem vesztünk 3:0-ás vezetéstől a svédek ellen... - amiben azért benne volt a felvidéki kitelepítéseket az ítéletetiben megjelenítő csehszlovák bíró is). A londoni olimpián sem sikerült megvédeni a címet, igaz, ebben tán szerepet játszott az a példa nélkül álló döntés is, hogy az egyiptomiak elleni találkozót újra kellett játszani, minthogy az afrikaiak játékvezetői tévedéseket kifogásoló óvását elfogadták (miután az olasz bíró közölte, tényleg fordítva ítélt meg egy szituációt...). Meglehet, ez az extra-mérkőzés is hozzájárult ahhoz, hogy 3:2-es vezetésünknél nem koncentráltunk eléggé, s így az itáliaiak fordítani tudtak (3:4). Ugyanakkor nem árt tudni, hogy ebben az aranyban is benne volt egy magyar keze: az olaszokat Zólyomi Endre tanította meg istenigazából vízilabdázni.
Itthon nem volt könnyű az élet. 1950-ben az egyre vadabban tomboló kommunista rezsim nem engedte ki Bécsbe a válogatottat (miután a LEN az egyszer már odaígért Eb-t nem kívánta a vasfüggöny mögött kibontakozó politikai őrület kellős közepén megrendezni), ezért ez az Eb kimaradt. Mindez azonban nem ütött vissza, minthogy Helsinkiben ismét remekelt csapatunk.
Megjegyzenő: ez már egy teljesen másfajta játék volt. 1950-ben ugyanis először forradalmasították a vízilabdát azáltal, hogy a FINA megszüntette az állójátékot. A sportág történetének első fél évszázada során ugyanis sok más alapvetés mellett akadt egy sarkallatos pont: amint szabaddobáshoz jutott egy csapat, a sípszóval egyidőben mindenkinek meg kellett állnia, s csak akkor mehetett tovább, ha a dobást elvégezte a sértett. Aki megpróbált mozogni, azt “elúszásért” ki kellett állítani – más kérdés, hogy a játékvezető néha elnézte azt, ha valaki titokban hozott néhányszor tíz centit az előtte megúszó, két méterrel vezető, ám a sípszóra lefékező játékoson. Ezt, a játékot totálisan lemerevítő kötöttséget törölték el, ami természetesen egészen újfajta edzésmetódust is követelt, elvégre az úszótudás minden addiginál többet kezdett nyomni a latban.
Más kérdés, hogy a magyaroknak az új műfajban sem akadt ellenfelük.
|