Nos - mint azt a bevezetőben említettük - keserves csalódás jutott a mieinknek osztályrészül. Más kérdés, hogy rögvest az első játékokon előjött a szokványos - és talán nem egyedülállóan magyar - betegség.

Az “Ujság” című lap tudósítója, Herendi Artúr július 13-ai tudósítását azzal kezdte, hogy "most pedig gyászdalt kell zengenem a magyar vízipólócsapatról. A távíró már hírül adta, hogy 4:3 arányban vesztettünk az osztrákok ellen, akiket pedig odahaza méltó ellenfelünknek sem tartottunk.” Idáig rendben volna. Hanem a magyarázat!

"Amit a mérkőzés svéd bírója ma elkövetett, az a leghidegvérűbb gentlemant is kihozta a sodrából. A leggonoszabb rosszakarattal a magyarok ellen bíráskodott” - írta Herendi, miután szabadkozott egy sort, hogy mindezt nem az elfogultság mondatja vele. Szerinte az egyik legfeltűnőbb ítélet az volt, midőn az osztrák kapu előtt labdát kapó Hégnert "úgy orron ütötték, hogy pillanatokra elveszítette az eszméletét”, ám az osztrákok kaptak szabaddobást, amelyből támadást indítottak, és harmadjára is kiegyenlítettek, később pedig a győzelmet is megszerezték.

Korántsem mellesleg megjegyezhetjük: a kudarc hátterében egy, a korra igazán jellemző malőr állt. Miközben a dobogó tetejére lépett országok - Anglia, Belgium, Svédország - egyaránt legjobb klubcsapatukat küldték az olimpiára, nálunk az itthon és külföldön sikert sikerre halmozó Fradi helyett egy teljesen felforgatott csapat vonult ki Stockholmba. A hadrend akkor borult fel, amikor a magyar sportéletben rendkívüli rangnak örvendő MAFC képviselője kikövetelte, hogy ha már "országosnak” nevezik a válogatottat, akkor ne egy, de minimum két klubból verbuválódjék. Viszont költségeket lehet megspórolni, ha az amúgy is utazó úszók közül kerül ki az egyik csapattag, így landolt a gárdában Zachár Imre. Mondván, a hátvéd posztján tesz a legkevesebb kárt, berakták hátra. Ez a sor jelentősen gyengült, amikor kint Ádám Aladár eltörte a lábát, az ő helyére a szintén úszó, s csak kedvtelésből pólózgató Beleznai László lépett. Ezek után a korszak legjobb bekkjének számító Fazekas Tibornak helyet kellett találni, s minthogy csatárnak nem volt elég jó, övé lett a fedezetposzt. Az onnan "kirúgott” Hégner Jenőt - középpályásként szintén extraklasszis - jobb híján előreküldték középcsatárnak, ha már úgyis olyan jó a technikája. A centerklasszis Wenk János meg mehetett hátra - kapusnak.

Ezek után cseppet sem csodálható módon kikaptunk a belgáktól is (5:6) - aminek egy nagy haszna volt: az itthoni sportvezetők belátták, sem a pólósok, sem az úszók nem érhetnek el jó eredményeket, ha húszméteres medencékben készülnek a nagy megmérettetésekre. Az első uszoda Újpesten épült (no nem a klasszikus fajta: ladikokkal kerítettek el egy részt a Duna-ágban) - s vált bölcsőjévé a későbbi nagy UTE-korszaknak.

1913. július 20-a igencsak jeles dátum, hiszen ezen a napon vívtak először válogatott mérkőzést hazánkban: az osztrákokkal mérkőztünk és nyertünk 2-1-re, apróbb szépséghiba, hogy a találkozó nem a hármas sípszóval ért véget, mivel a vendégek a maguk által ajánlott német játékvezető egyik ítéletét sérelmezve levonultak a pályáról.

Egy évre rá újból hatalmas sikernek tapsolhatott a magyar pólótársadalom: a Fradi a sportág őshazájában, Angliában túrázott s aratott megannyi meglepő, ámde megérdemelt győzelmet. Úgy tűnt, a fejlődés töretlen - csakhogy ekkor kitört az első világháború, amely éppoly brutális károkat okozott a vízipólónak, mint bármely más területen. A fantasztikus Fradi kezdőheteséből ketten elestek (köztük az évtized legzseniálisabb pólósának számító Hégner Jenő), ketten megrokkantak, hárman orosz fogságba kerültek.

A többi csapat sem járt jobban. Rengeteg sebből vérzett a sportág, ám akadt valaki, aki a világháború lezárultával kérlelhetetlen makacssággal látott hozzá a sportág újászervezéséhez. Ámbátor féltucat golyót kapott a fronton, egyik lába sohasem jött rendbe teljesen, nem zavarta, hogy többé nem lehet teljes értékű játékosa az MTK-nak.

Ő volt Komjádi Béla.

Fáradhatatlanul járta az uszodákat, jól tempózó gyerekek keresve. Össze is szedett egy csomó lurkót, őket pallérozta az MTK-ban. Mígnem egy, a klub futballmeccseire szóló szabadjegy miatt kitört balhé okán - a többi szakosztállyal ellentétben Komjádi úszóit nem engedték be a tribünre - a mester kilépett a klubból, és a III. Ker. TVE-ben folytatta munkáját.

A háború utáni esztendők a Fradi és a Kerület rivalizálását hozták - miközben Komjádi elérte, hogy Szövetségi Díj néven a második csapatoknak is írjanak ki egy küzdelemsorozatot, ami voltaképpen egy klasszikus utánpótlás-bajnokságnak felelt meg.

A mindinkább izmosodó magyar póló erejét jól mutatta, hogy a válogatott '21-ben immáron teljes értékű sikert aratott az osztrákok ellen (7:4), egy évre rá pedig az osztrák bajnokságba benevezett Kerület óriási fölénnyel nyerte az ottani sorozatot. A Fradi rendkívül sikeres németországi kirándulása is azt jelezte: nagy dolgok vannak készülőben.

De hogy ekkorák, arra senki sem gondolt.